Tudtad, hogy a Szondi utcai iskola 1880-ban épült fel elemi iskola céljára és 1880-tól 1932-ig elemi iskolaként működött? Tudtad, hogy 1932 szeptemberétől  már  Budapest Székesfővárosi VI. Kerületi Szondi Utcai Községi Iparostanonc Iskola a neve,  és autószerelő, órás, látszerész és géplakatos mesterséget lehetett itt tanulni?  Tudtad, hogy akkor nem csak szakmunkásképző iskola, hanem diákotthon  –  akkori nevén községi tanoncotthon  –  is volt egyben?  Tudtad, hogy az 1933/34-es tanévben az iskolának 1630 beiratkozott tanulója volt és az mind fiú? Kíváncsi vagy, milyen volt az akkori iparostanoncok élete itt az iskolában és Budapesten? Most megtudhatod!  Az első részben elolvashatod az adatokat az iskoláról, a második részben meg Sándor bácsi visszaemlékezéseit, aki  –  képzeld!!!  –  89 éves, és 70 évvel ezelőtt volt diák a Szondi utcai iskolában!

 

Adatok az iskoláról:

A Budapest Székesfővárosi VI. Kerületi Szondi Utcai Községi Iparostanonc Iskola  1932-től működött, autószerelő, órás, látszerész és géplakatos mesterséget lehetett itt tanulni. Az iskola létesítésével együtt alakult a tantestület is. Az iskola vezetését az igazgató és állandó helyettese látta el. Az iskola 45 osztályának heti óraszámát, ami a technológiai gyakorlatokkal együtt heti 443 órát tett ki, 27 tanár és 12 vallástanár (hitoktató) látta el. Az oktatók közül 8 tanítói, 3 tanári, 2 iparművészeti iskolai, 1 felsőipariskolai és 11 mérnöki képesítéssel bírt, 2 pedig érettségizett gyakorlati szakember. Két oktató érettségizett mester (látszerész). A tantestület heti óraszáma összesen 219 elméleti órát, 151 rajzórát, 54 technológiai gyakorlati órát, és 19 ifjúsági órát tett ki. Az 1933/34-es tanévben az iskolának 1630 beiratkozott tanulója volt.           

A tanonciskolában nem csak a növendékek oktatására, hanem szellemi, erkölcsi és testi nevelésére is nagy hangsúlyt fektettek. A székesfőváros szociális gondoskodásába vonta az iskolát, az iskolaorvosi és iskolanővéri hálózatot kiterjesztette az iparostanonciskolára is, valamint  benne létrehozták  a székesfőváros második tanoncotthonát, ahol elsősorban a legrászorultabb növendékek kaptak elhelyezést és teljes ellátást, 48 %-uk ingyenesen. Az iskola a tanulók önérzetét, munkakedvét munkájuk elismerésével fokozta. Félév- és évvégén úgy az egyes tanulókat, mint a jó előmenetelű és magaviseletű osztályokat is dicséretben részesítette. Az iskolában iskolakórus, sportkör, szavalókör, bűvészkör, barkácskör, valamint történelem és színészet szakkör működött, az ifjúsági élet a cserkészcsapatok keretében zajlott.  

A tanonciskola épülete a következő helyiségekből állt:  4 közismereti tanterem, 4 rajzterem, 1 természettan-vegytan és 1 technológiai előadóterem, 1 demonstrációs terem, 1 kovácsműhely (kint az udvaron), 2 kéziszerszámműhely, 2 gépterem,  2 szertárhelyiség és 2 tornaterem. 

A tanoncotthont 1933 szeptemberében nyitották meg. A tanoncotthonban 1 nagy, 32 személyes hálóterem, 1 kisebb, 12 személyes hálóterem,  1 nappali és étkezőterem, 1 négyágyas betegszoba,      1 fürdőszoba és a szükséges mellékhelyiség állt a bentlakó tanoncok rendelkezésére. A tanoncotthon az iskolaépület Bajnok utcai szárnyán a 2. emeleten volt, kivéve a betegszobát, mely az első emeletre került. A tanoncotthont az iskola többi helyiségétől üvegfal választotta el. A zárt folyosón voltak a tanulók szekrényei.

Ellátás a tanoncotthonban: A növendékek az otthonban szállást, naponta reggelit, vacsorát, vasárnap ebédet is kapnak. Fehérneműjük mosatását is az otthon végezteti. A reggeli tejből és kenyérből, a vacsora leves, főzelék  és húsból, vagy hetenként kétszer leves és tésztából,  vasárnap leves, főzelék, hús és tésztából áll. A növendékek hetenként kétszer vacsorapótlékot, kolbászt, szalonnát kapnak. Az otthon növendékei köznapokon nem az otthonban ebédelnek, ebédeltetésüket ezeken a napokon a fővárosi ínségakció keretében oldották meg. A tanoncotthonban ingyenes, fél és egész köztartásos helyek vannak. Az egész köztartásos havi 12 pengő, a fél köztartásos havi 6 pengő. Az 1933/34-es tanévben az otthonnak 42 növendéke volt, akik közül: ingyenes növendék 48%, fél köztartásos növendék 36 %, egész köztartásos növendék 16%. A felvétel jelentkezés útján történik. Az elbírálásnál az egyedüli szempont a rászorultság. A hadiárvák, a hadirokkantak és a sokgyermekes családok fiai részesülnek előnyben. A vagyoni állapotot hatósági bizonyítvánnyal kell igazolni. A rászorultságot az iskolanővér helyszíni nyomozás útján állapítja meg. A kéréshez az iskola ajánlását, valamint a szülők és a mester beleegyező nyilatkozatát is csatolni kell. Az otthonba csak szerződött tanoncok vehetők fel, mégpedig elsősorban budapestiek. A felvett növendékek csak az otthon orvosának vizsgálata után költözhetnek be az otthonba.

Mindennapi élet a tanoncotthonban, az otthon házirendje: Az otthon növendéke mindenben tartozik engedelmeskedni az otthon szabályainak. Munkahelyéről a meghatározott időre hazatérni, esetleges késését pedig igazolni tartozik. Megérkezése után ruháját és cipőjét kitakarítja, megmosdik és megfürdik. A fürdés (zuhanyzás) rövid fürdőruhában történik. A vacsora 7.30-tól 8-ig tart. Az indokoltan később érkezők részére a vacsorát kiadagolva félreteszik. A tej és ételek melegítését, az edények elmosását mosogatónő, az ételek kiosztását hetenként beosztott más-más növendék végzi. Este 9-kor mindenki tartozik nyugovóra térni. Ébresztő reggel 6 órakor van. Minden növendék tartozik ágyát az előírás szerint rendbehozni. Mosdás és reggelizés után olyan időben elindulni, hogy mühelyébe pontosan beérkezzék. Vasárnap és ünnepen az ébresztő 7 órakor van. 8 órakor a növendékek templomba mennek s istentisztelet után, kivéve az ebéd idejét, idejükkel szabadon rendelkeznek, de eltávozásukat és érkezésüket be kell jelenteniük. A növendékeket kéthetenként az otthon orvosa megvizsgálja, állapotukról nyilvántartást vezet, s az esetleges szükséges gyógykezelésre utasítja. A növendékeket betegség esetén az OTI körzeti orvosa kezeli. A fekvőbetegek a betegszobában nyernek elhelyezést, ha kórházi ápolásra nem szorulnak. Az otthon vezetősége a növendékek otthonon kívüli életét is figyelemmel kíséri. Időnként és szükség szerint érdeklődik utánuk mesterüknél, érintkezik szüleikkel és iskolai tanulmányaikat ellenőrzi.                                               

 

Sándor bácsi visszaemlékezései:

70 évvel ezelőtt voltam diák a Szondi utcai iskolában, ami ott áll a Szondi utca és Bajnok utca sarkán, akkor Budapest Székesfővárosi VI. Kerületi Szondi Utcai Községi Iparostanonc Iskola volt a neve – kezd mesélni a 89 éves Füredi Sándor bácsi, aki évtizedek óta Tapolcán él. Idős kora ellenére a mai napig  kijár a szigligeti strandra, ott ül a vízparton, óriási fák alatt a padon, s nem bír betelni a tó szépségével. Ott, a padon ülve beszél nekünk a régi időkről.

Sokgyerekes családban születtem, hatan voltunk testvérek. Édesapám malomács volt, templomtornyokat épített Horvátországban, még az első világháború előtt. A háború befejezése után a család Balatonfüredre költözött, apám beállt ácsnak a MÁV-hoz. Én már ott születtem Balatonfüreden 1920. július 19-én, alig egy hónappal a trianoni békekötés után, aminek következtében Magyarország kétharmad részét a szomszédos országokhoz csatolták, majd jött a román megszállás, fosztogatás. Az ország tragédiája beárnyékolta az egész akkori életet, így az én kisgyerekkori és fiatalkori éveimet is.  Ahogy Móricz Zsigmond írásaiban is olvashatjátok, a megmaradt Magyarország tele volt akkor az elszakított országrészekből érkezett menekültekkel, –  a présházakban, pajtákban, mindenhol menekült családok húzták meg magukat. Az utcákon lépten-nyomon hadirokkantakat lehetett látni. Nagy volt az első világháborús emberveszteség is, így sok család hiába várta haza az édesapát, rengeteg gyerek maradt árván.  Árvaházakat kellett építeni, amik zsúfolásig megteltek  árva gyerekekkel, élelmiszer meg alig volt, csak a legszükségesebb jutott. Kicsi gyerekkorunktól abba nőttünk bele, hogy mindent, de mindent nagyon meg kell becsülni. Hiszen ahol szükséget látnak, ahol kevés van, ott természetes, hogy a kicsit is megbecsülik. Csak azért mesélem el nektek ezt is, hogy érezzétek, milyen világ volt akkor, milyen légkör és milyen viszonyok.

Talán éppen a nagy összeomlás, a családok szűkölködése miatt volt az, hogy nekünk, iparostanoncoknak, mai néven szakmunkástanulóknak, minden kedvezményt megadtak, hiszen másként a szüleink nem tudtak volna taníttatni minket. Mint mondtam, oda jártam a Szondi utca és Bajnok utca sarkán lévő iskolába, –  pontosan 1936 áprilisától 1939 áprilisáig  – de nem csak én, hanem a bátyám, Lajos is, aki két évvel volt idősebb nálam. Mindketten autószerelő szakmát tanultunk. Mint vidéki gyerekek,  –  200 km-re éltünk Budapesttől, Tapolcán, mert családunk időközben Balatonfüredről Tapolcára költözött  – a tanoncotthonban laktunk, s mivel sokgyerekes családból származtunk, mindketten ingyenes ellátást kaptunk. Voltak az otthonban társaim, jó barátaim, például Balatonberényből és Darvasról is. Sajnos, több ottani barátom meghalt aztán fiatalon a második világháborúban. Amikor 1939-ben ott végeztünk, dehogyis gondoltuk mi, hogy három év múlva sasbehívót kapunk és be kell vonulni katonának a háborúba, és hogy három év múlva végetér az ifjúságunk.  

Szerettünk a Szondi utcai iskolába járni.  Minden jól szervezett volt, mind az elméleti, mind a gyakorlati oktatás. A tanoncotthonban szerettünk lakni, nyugodt, biztonságos hely volt, jól éreztük magunkat ott, mi fiatalok. Az otthonban minden egyszerü volt, de tisztaságtól ragyogott. Minden héten tiszta hófehér ágyneműt kaptunk, ropogós, vasalt, fehér ágyneműt, mi pedig minden este vacsora után lezuhanyoztunk és úgy feküdtünk bele. Ott minden holminkat kint hagyhattuk, nem kellett még a szekrényeket sem zárni, mert nem tűnt el soha semmi, lopás nem történt. Abban az időben a legfőbb erény a tisztesség, becsület és igazmondás volt, erre neveltek minket is.

Szép ebédlőnk volt, de nem ott ebédeltünk hétköznap, hanem a Cukor utcába, a Zeneakadémia mögötti iskola ebédlőjébe jártunk, – ott lent a pincében volt a konyha és étterem. Repetázni is lehetett, ami tizenéves fiúknál  nagyon fontos. Abban az időben nem volt szabadszombat, szombaton is oktatás volt, az is hétköznapnak számított. Egyedül a vasárnap volt ünnepnap, s akkor az otthonban, a mi ebédlőnkben ebédeltünk, mert olyankor a hetedik kerületi leányotthonból hozták át nekünk az ételt. Egyébként meg ez az ebédlő tanulószobaként is szolgált, ott tanultunk az asztaloknál, esténként meg könyveket olvastunk. Nagy gondot fordítottak arra, hogy mi műveltek, olvasottak legyünk. Nem volt olyan este, hogy ne olvastunk volna. Egymásnak adtuk és faltuk a könyveket. Azonkívül rendszeresen jártunk színházba. Minden budapesti színházba ingyen jegyet kaptunk. A Nemzeti Színházba havonta elvitték ingyen az egész iskolát, így a Nemzeti Színház szinte a második otthonunknak számított. De ugyanígy ingyen jegyet kaptunk a mozikba is. Nem volt olyan új film, amit mi azonnal meg ne néztünk volna. Vasárnap délelőttönként meg együtt mentünk a Szondi utcai templomba.

Másként nézett ki még akkor a város, tiszta volt, rendezett. A Szinnyei Merse Pál utcában villamos járt, a két pályaudvar, a Keleti és a Nyugati között. Sokat láttuk ezeket a villamosokat, sokat jártunk arra, mert az elméleti oktatás egy része a Szinnyei Merse Pál utca és a Kmetti utca sarkán lévő iskolaépületben folyt. Az oktatás mellett minden szakmunkástanuló egy mesternél dolgozott mint inas, ahol fizetést is kapott. Én például Úrbach Sándor mester úr műhelyében inaskodtam, ez a műhely a hatodik kerületben, a Hunyadi tér 12-ben volt, a Mária Terézia Leánygimnázium és a Hunyadi téri csarnok közelében.

Budapest akkori főpolgármestere Szendy Károly volt.  Sokat köszönhettünk neki mi, iparostanoncok, mert nagy gondot fordított a fővárosi iparostanonc képzésre és az iparostanoncok művelődésére, sportolására is. Ezért nekünk nem csak a színház és mozi volt ingyen, hanem ingyen jeggyel járhattunk a budapesti múzeumokba, a Vidámparkba (akkor Angol Parknak hívták) és az Állatkertbe is. Mentünk mi mindenhová, miénk volt az egész Budapest, magunkénak éreztük, nagyon szerettük. Egyik kedvenc helyünk volt például a Közlekedési Múzeum  –  nem csoda, hisz autószerelő tanoncok voltunk!  –  gyalog szoktunk elsétálni oda, de gyakran mentünk a Szépművészeti Múzeumba is. Sportolási lehetőséget is biztosítottak számunkra, ingyen bérletet kaptunk a margitszigeti Sport Uszodába és a Palatinuszra is. Egyetlen helyre nem mehettünk ingyen, ez a Városligeti Műjégpálya volt, ott nekünk is meg kellett fizetni a belépőt. Télen meg eljártunk síelni Nagyszénásra, villamossal mentünk ki Máriaremetéig, onnan aztán gyalog, meg sítalpakon. A Szondi utcai iskola pincéjében tartották az iskola síléceit, onnan kölcsönözhettünk.  

Később, életem során, mindig szívesen gondoltam – és gondolok – vissza a Szondi utcai diákéveimre. Sokszor emlegettük az ottani időket akkor is, amikor a második világháborúban mint repülősök szolgáltunk testvéremmel, Lajossal, és több volt Szondi utcai diáktársammal együtt. (Éppen a Szondi utcában szerzett képesítésünk miatt osztottak minket a repülősökhöz.) Eszembe jutottak az ottani idők akkor is, amikor sok-sok évvel később kint voltam Amerikában a bátyámnál, Lajosnál, és a Grand Canyonnál álltunk, és ő arra bíztatott és kért, hogy maradjak kint vele, neki jól menő gyára volt,  –  éppen a Szondi utcában kapott szakképzésnek köszönhetően!  –  s azt akarta, hogy ketten irányítsuk. Szóval, eszembe jutottak a Szondi utcai idők akkor is, és Budapest, az én városom, és a Balaton, aminek a partján születtem. Tudtam, hogy én kint maradni nem tudok, Amerika minden kincséért sem. Hazajöttem, mert  itt szeretek élni, itthon, és itt szeretnék meghalni is. Amíg pedig még élek, addig  kijárok ide a Balaton partjára, hogy lássam a tavat, itt ülök órákig, és nézem, nézem a távolt, a fölszálló madarakat, a felhőket, és innen köszönök Lajosnak, a testvéremnek, meg a régi Szondi utcai diáktársaknak, akik már mind elmentek, és akikkel már csak odafönt fogunk találkozni majd, mi, régi vidám fiúk, az autók és repülők örök szerelmesei.

Nektek pedig, mostani diákok, sok szerencsét kívánok az élethez, a jövőhöz.  A nehézségektől, megpróbáltatásoktól pedig ne ijedjetek meg soha, mindig bátran nézzetek szembe velük, s ha lehet, kerekedjetek rajtuk fölül.

Az adatokat a Statisztikai Közlemények.  Adalékok a tanoncoktatás fejlődéséhez a székesfővárosban. – Hivatalos adatok alapján összeállította Szendy Károly. Második rész. Budapest székesfőváros házinyomdája. (1934) című kiadványban „kikutatta” és Sándor bácsi visszaemlékezéseit lejegyezte Királyföldi Erika angoltanár.