Tudtad, hogy a Szondi utcai iskola 1880-ban épült fel elemi iskola céljára és 1880-tól 1932-ig elemi iskolaként működött? Tudtad, hogy 1932 szeptemberétől már Budapest Székesfővárosi VI. Kerületi Szondi Utcai Községi Iparostanonc Iskola a neve, és autószerelő, órás, látszerész és géplakatos mesterséget lehetett itt tanulni? Tudtad, hogy akkor nem csak szakmunkásképző iskola, hanem diákotthon – akkori nevén községi tanoncotthon – is volt egyben? Tudtad, hogy az 1933/34-es tanévben az iskolának 1630 beiratkozott tanulója volt és az mind fiú? Kíváncsi vagy, milyen volt az akkori iparostanoncok élete itt az iskolában és Budapesten? Most megtudhatod! Az első részben elolvashatod az adatokat az iskoláról, a második részben meg Sándor bácsi visszaemlékezéseit, aki – képzeld!!! – 89 éves, és 70 évvel ezelőtt volt diák a Szondi utcai iskolában!

Adatok az iskoláról:

A Budapest Székesfővárosi VI. Kerületi Szondi Utcai Községi Iparostanonc Iskola 1932-től működött, autószerelő, órás, látszerész és géplakatos mesterséget lehetett itt tanulni. Az iskola létesítésével együtt alakult a tantestület is. Az iskola vezetését az igazgató és állandó helyettese látta el. Az iskola 45 osztályának heti óraszámát, ami a technológiai gyakorlatokkal együtt heti 443 órát tett ki, 27 tanár és 12 vallástanár (hitoktató) látta el. Az oktatók közül 8 tanítói, 3 tanári, 2 iparművészeti iskolai, 1 felsőipariskolai és 11 mérnöki képesítéssel bírt, 2 pedig érettségizett gyakorlati szakember. Két oktató érettségizett mester (látszerész). A tantestület heti óraszáma összesen 219 elméleti órát, 151 rajzórát, 54 technológiai gyakorlati órát, és 19 ifjúsági órát tett ki. Az 1933/34-es tanévben az iskolának 1630 beiratkozott tanulója volt.

A tanonciskolában nem csak a növendékek oktatására, hanem szellemi, erkölcsi és testi nevelésére is nagy hangsúlyt fektettek. A székesfőváros szociális gondoskodásába vonta az iskolát, az iskolaorvosi és iskolanővéri hálózatot kiterjesztette az iparostanonciskolára is, valamint benne létrehozták a székesfőváros második tanoncotthonát, ahol elsősorban a legrászorultabb növendékek kaptak elhelyezést és teljes ellátást, 48 %-uk ingyenesen. Az iskola a tanulók önérzetét, munkakedvét munkájuk elismerésével fokozta. Félév- és évvégén úgy az egyes tanulókat, mint a jó előmenetelű és magaviseletű osztályokat is dicséretben részesítette. Az iskolában iskolakórus, sportkör, szavalókör, bűvészkör, barkácskör, valamint történelem és színészet szakkör működött, az ifjúsági élet a cserkészcsapatok keretében zajlott.

A tanonciskola épülete a következő helyiségekből állt: 4 közismereti tanterem, 4 rajzterem, 1 természettan-vegytan és 1 technológiai előadóterem, 1 demonstrációs terem, 1 kovácsműhely (kint az udvaron), 2 kéziszerszámműhely, 2 gépterem, 2 szertárhelyiség és 2 tornaterem.

A tanoncotthont 1933 szeptemberében nyitották meg. A tanoncotthonban 1 nagy, 32 személyes hálóterem, 1 kisebb, 12 személyes hálóterem, 1 nappali és étkezőterem, 1 négyágyas betegszoba, 1 fürdőszoba és a szükséges mellékhelyiség állt a bentlakó tanoncok rendelkezésére. A tanoncotthon az iskolaépület Bajnok utcai szárnyán a 2. emeleten volt, kivéve a betegszobát, mely az első emeletre került. A tanoncotthont az iskola többi helyiségétől üvegfal választotta el. A zárt folyosón voltak a tanulók szekrényei.

Ellátás a tanoncotthonban: A növendékek az otthonban szállást, naponta reggelit, vacsorát, vasárnap ebédet is kapnak. Fehérneműjük mosatását is az otthon végezteti. A reggeli tejből és kenyérből, a vacsora leves, főzelék és húsból, vagy hetenként kétszer leves és tésztából, vasárnap leves, főzelék, hús és tésztából áll. A növendékek hetenként kétszer vacsorapótlékot, kolbászt, szalonnát kapnak. Az otthon növendékei köznapokon nem az otthonban ebédelnek, ebédeltetésüket ezeken a napokon a fővárosi ínségakció keretében oldották meg. A tanoncotthonban ingyenes, fél és egész köztartásos helyek vannak. Az egész köztartásos havi 12 pengő, a fél köztartásos havi 6 pengő. Az 1933/34-es tanévben az otthonnak 42 növendéke volt, akik közül: ingyenes növendék 48%, fél köztartásos növendék 36 %, egész köztartásos növendék 16%. A felvétel jelentkezés útján történik. Az elbírálásnál az egyedüli szempont a rászorultság. A hadiárvák, a hadirokkantak és a sokgyermekes családok fiai részesülnek előnyben. A vagyoni állapotot hatósági bizonyítvánnyal kell igazolni. A rászorultságot az iskolanővér helyszíni nyomozás útján állapítja meg. A kéréshez az iskola ajánlását, valamint a szülők és a mester beleegyező nyilatkozatát is csatolni kell. Az otthonba csak szerződött tanoncok vehetők fel, mégpedig elsősorban budapestiek. A felvett növendékek csak az otthon orvosának vizsgálata után költözhetnek be az otthonba.

Mindennapi élet a tanoncotthonban, az otthon házirendje: Az otthon növendéke mindenben tartozik engedelmeskedni az otthon szabályainak. Munkahelyéről a meghatározott időre hazatérni, esetleges késését pedig igazolni tartozik. Megérkezése után ruháját és cipőjét kitakarítja, megmosdik és megfürdik. A fürdés (zuhanyzás) rövid fürdőruhában történik. A vacsora 7.30-tól 8-ig tart. Az indokoltan később érkezők részére a vacsorát kiadagolva félreteszik. A tej és ételek melegítését, az edények elmosását mosogatónő, az ételek kiosztását hetenként beosztott más-más növendék végzi. Este 9-kor mindenki tartozik nyugovóra térni. Ébresztő reggel 6 órakor van. Minden növendék tartozik ágyát az előírás szerint rendbehozni. Mosdás és reggelizés után olyan időben elindulni, hogy mühelyébe pontosan beérkezzék. Vasárnap és ünnepen az ébresztő 7 órakor van. 8 órakor a növendékek templomba mennek s istentisztelet után, kivéve az ebéd idejét, idejükkel szabadon rendelkeznek, de eltávozásukat és érkezésüket be kell jelenteniük. A növendékeket kéthetenként az otthon orvosa megvizsgálja, állapotukról nyilvántartást vezet, s az esetleges szükséges gyógykezelésre utasítja. A növendékeket betegség esetén az OTI körzeti orvosa kezeli. A fekvőbetegek a betegszobában nyernek elhelyezést, ha kórházi ápolásra nem szorulnak. Az otthon vezetősége a növendékek otthonon kívüli életét is figyelemmel kíséri. Időnként és szükség szerint érdeklődik utánuk mesterüknél, érintkezik szüleikkel és iskolai tanulmányaikat ellenőrzi.

Sándor bácsi visszaemlékezései:

70 évvel ezelőtt voltam diák a Szondi utcai iskolában, ami ott áll a Szondi utca és Bajnok utca sarkán, akkor Budapest Székesfővárosi VI. Kerületi Szondi Utcai Községi Iparostanonc Iskola volt a neve – kezd mesélni a 89 éves Füredi Sándor bácsi, aki évtizedek óta Tapolcán él. Idős kora ellenére a mai napig kijár a szigligeti strandra, ott ül a vízparton, óriási fák alatt a padon, s nem bír betelni a tó szépségével. Ott, a padon ülve beszél nekünk a régi időkről.

Sokgyerekes családban születtem, hatan voltunk testvérek. Édesapám malomács volt, templomtornyokat épített Horvátországban, még az első világháború előtt. A háború befejezése után a család Balatonfüredre költözött, apám beállt ácsnak a MÁV-hoz. Én már ott születtem Balatonfüreden 1920. július 19-én, alig egy hónappal a trianoni békekötés után, aminek következtében Magyarország kétharmad részét a szomszédos országokhoz csatolták, majd jött a román megszállás, fosztogatás. Az ország tragédiája beárnyékolta az egész akkori életet, így az én kisgyerekkori és fiatalkori éveimet is. Ahogy Móricz Zsigmond írásaiban is olvashatjátok, a megmaradt Magyarország tele volt akkor az elszakított országrészekből érkezett menekültekkel, – a présházakban, pajtákban, mindenhol menekült családok húzták meg magukat. Az utcákon lépten-nyomon hadirokkantakat lehetett látni. Nagy volt az első világháborús emberveszteség is, így sok család hiába várta haza az édesapát, rengeteg gyerek maradt árván. Árvaházakat kellett építeni, amik zsúfolásig megteltek árva gyerekekkel, élelmiszer meg alig volt, csak a legszükségesebb jutott. Kicsi gyerekkorunktól abba nőttünk bele, hogy mindent, de mindent nagyon meg kell becsülni. Hiszen ahol szükséget látnak, ahol kevés van, ott természetes, hogy a kicsit is megbecsülik. Csak azért mesélem el nektek ezt is, hogy érezzétek, milyen világ volt akkor, milyen légkör és milyen viszonyok.

Talán éppen a nagy összeomlás, a családok szűkölködése miatt volt az, hogy nekünk, iparostanoncoknak, mai néven szakmunkástanulóknak, minden kedvezményt megadtak, hiszen másként a szüleink nem tudtak volna taníttatni minket. Mint mondtam, oda jártam a Szondi utca és Bajnok utca sarkán lévő iskolába, – pontosan 1936 áprilisától 1939 áprilisáig – de nem csak én, hanem a bátyám, Lajos is, aki két évvel volt idősebb nálam. Mindketten autószerelő szakmát tanultunk. Mint vidéki gyerekek, – 200 km-re éltünk Budapesttől, Tapolcán, mert családunk időközben Balatonfüredről Tapolcára költözött – a tanoncotthonban laktunk, s mivel sokgyerekes családból származtunk, mindketten ingyenes ellátást kaptunk. Voltak az otthonban társaim, jó barátaim, például Balatonberényből és Darvasról is. Sajnos, több ottani barátom meghalt aztán fiatalon a második világháborúban. Amikor 1939-ben ott végeztünk, dehogyis gondoltuk mi, hogy három év múlva sasbehívót kapunk és be kell vonulni katonának a háborúba, és hogy három év múlva végetér az ifjúságunk.

Szerettünk a Szondi utcai iskolába járni. Minden jól szervezett volt, mind az elméleti, mind a gyakorlati oktatás. A tanoncotthonban szerettünk lakni, nyugodt, biztonságos hely volt, jól éreztük magunkat ott, mi fiatalok. Az otthonban minden egyszerü volt, de tisztaságtól ragyogott. Minden héten tiszta hófehér ágyneműt kaptunk, ropogós, vasalt, fehér ágyneműt, mi pedig minden este vacsora után lezuhanyoztunk és úgy feküdtünk bele. Ott minden holminkat kint hagyhattuk, nem kellett még a szekrényeket sem zárni, mert nem tűnt el soha semmi, lopás nem történt. Abban az időben a legfőbb erény a tisztesség, becsület és igazmondás volt, erre neveltek minket is.

Szép ebédlőnk volt, de nem ott ebédeltünk hétköznap, hanem a Cukor utcába, a Zeneakadémia mögötti iskola ebédlőjébe jártunk, – ott lent a pincében volt a konyha és étterem. Repetázni is lehetett, ami tizenéves fiúknál nagyon fontos. Abban az időben nem volt szabadszombat, szombaton is oktatás volt, az is hétköznapnak számított. Egyedül a vasárnap volt ünnepnap, s akkor az otthonban, a mi ebédlőnkben ebédeltünk, mert olyankor a hetedik kerületi leányotthonból hozták át nekünk az ételt. Egyébként meg ez az ebédlő tanulószobaként is szolgált, ott tanultunk az asztaloknál, esténként meg könyveket olvastunk. Nagy gondot fordítottak arra, hogy mi műveltek, olvasottak legyünk. Nem volt olyan este, hogy ne olvastunk volna. Egymásnak adtuk és faltuk a könyveket. Azonkívül rendszeresen jártunk színházba. Minden budapesti színházba ingyen jegyet kaptunk. A Nemzeti Színházba havonta elvitték ingyen az egész iskolát, így a Nemzeti Színház szinte a második otthonunknak számított. De ugyanígy ingyen jegyet kaptunk a mozikba is. Nem volt olyan új film, amit mi azonnal meg ne néztünk volna. Vasárnap délelőttönként meg együtt mentünk a Szondi utcai templomba.

Másként nézett ki még akkor a város, tiszta volt, rendezett. A Szinnyei Merse Pál utcában villamos járt, a két pályaudvar, a Keleti és a Nyugati között. Sokat láttuk ezeket a villamosokat, sokat jártunk arra, mert az elméleti oktatás egy része a Szinnyei Merse Pál utca és a Kmetti utca sarkán lévő iskolaépületben folyt. Az oktatás mellett minden szakmunkástanuló egy mesternél dolgozott mint inas, ahol fizetést is kapott. Én például Úrbach Sándor mester úr műhelyében inaskodtam, ez a műhely a hatodik kerületben, a Hunyadi tér 12-ben volt, a Mária Terézia Leánygimnázium és a Hunyadi téri csarnok közelében.

Budapest akkori főpolgármestere Szendy Károly volt. Sokat köszönhettünk neki mi, iparostanoncok, mert nagy gondot fordított a fővárosi iparostanonc képzésre és az iparostanoncok művelődésére, sportolására is. Ezért nekünk nem csak a színház és mozi volt ingyen, hanem ingyen jeggyel járhattunk a budapesti múzeumokba, a Vidámparkba (akkor Angol Parknak hívták) és az Állatkertbe is. Mentünk mi mindenhová, miénk volt az egész Budapest, magunkénak éreztük, nagyon szerettük. Egyik kedvenc helyünk volt például a Közlekedési Múzeum – nem csoda, hisz autószerelő tanoncok voltunk! – gyalog szoktunk elsétálni oda, de gyakran mentünk a Szépművészeti Múzeumba is. Sportolási lehetőséget is biztosítottak számunkra, ingyen bérletet kaptunk a margitszigeti Sport Uszodába és a Palatinuszra is. Egyetlen helyre nem mehettünk ingyen, ez a Városligeti Műjégpálya volt, ott nekünk is meg kellett fizetni a belépőt. Télen meg eljártunk síelni Nagyszénásra, villamossal mentünk ki Máriaremetéig, onnan aztán gyalog, meg sítalpakon. A Szondi utcai iskola pincéjében tartották az iskola síléceit, onnan kölcsönözhettünk.

Később, életem során, mindig szívesen gondoltam – és gondolok – vissza a Szondi utcai diákéveimre. Sokszor emlegettük az ottani időket akkor is, amikor a második világháborúban mint repülősök szolgáltunk testvéremmel, Lajossal, és több volt Szondi utcai diáktársammal együtt. (Éppen a Szondi utcában szerzett képesítésünk miatt osztottak minket a repülősökhöz.) Eszembe jutottak az ottani idők akkor is, amikor sok-sok évvel később kint voltam Amerikában a bátyámnál, Lajosnál, és a Grand Canyonnál álltunk, és ő arra bíztatott és kért, hogy maradjak kint vele, neki jól menő gyára volt, – éppen a Szondi utcában kapott szakképzésnek köszönhetően! – s azt akarta, hogy ketten irányítsuk. Szóval, eszembe jutottak a Szondi utcai idők akkor is, és Budapest, az én városom, és a Balaton, aminek a partján születtem. Tudtam, hogy én kint maradni nem tudok, Amerika minden kincséért sem. Hazajöttem, mert itt szeretek élni, itthon, és itt szeretnék meghalni is. Amíg pedig még élek, addig kijárok ide a Balaton partjára, hogy lássam a tavat, itt ülök órákig, és nézem, nézem a távolt, a fölszálló madarakat, a felhőket, és innen köszönök Lajosnak, a testvéremnek, meg a régi Szondi utcai diáktársaknak, akik már mind elmentek, és akikkel már csak odafönt fogunk találkozni majd, mi, régi vidám fiúk, az autók és repülők örök szerelmesei.

Nektek pedig, mostani diákok, sok szerencsét kívánok az élethez, a jövőhöz. A nehézségektől, megpróbáltatásoktól pedig ne ijedjetek meg soha, mindig bátran nézzetek szembe velük, s ha lehet, kerekedjetek rajtuk fölül.

Az adatokat a Statisztikai Közlemények. Adalékok a tanoncoktatás fejlődéséhez a székesfővárosban. – Hivatalos adatok alapján összeállította Szendy Károly. Második rész. Budapest székesfőváros házinyomdája. (1934) című kiadványban „kikutatta” és Sándor bácsi visszaemlékezéseit lejegyezte Királyföldi Erika angoltanár.

Iskolánkat a Fővárosi Tanács 1979 augusztusában alapította Élelmiszerkereskedelmi Szakmunkásképző Iskola néven.

Az intézmény már akkor is ebben a két világháború között épült háromszintes épületben, a főváros legrégebbi kerületében kezdte meg működését. Az ideálisnak nem nevezhető tárgyi feltételek, a technikai felszereltség hiányosságai ellenére az iskola falai között hamarosan pezsgő élet bontakozott ki. Ebben jelentős szerepet játszott Bodrogi Pál igazgató személyiségével, sokrétű kapcsolatrendszerével, nyitott gondolkodásával, s az irányítása alatt álló viszonylag fiatal tantestület egységes pedagógiai szemléletével, a nevelési-oktatási folyamaton túlmutató hagyományteremtő kezdeményezéseivel. Iskolánkról rövid idő elteltével igen pozitív, egységes kép alakult ki. Ezt le lehetett mérni az iskolai élet, a diákság és a tanárok jó hangulatán, a nyugodt tantestületi értekezleteken és persze a külső visszajelzéseken, pl. önkormányzati, minisztériumi dicséretek, megfelelő munkakapcsolat az érdekképviseletekkel és gyakran szülői elismerések úgy is mint testvérek, rokonok, ismerősök beírattatása stb.

Az iskola tanulói sorában a főváros környékéről bejáró diákok (főként leányok) voltak többségben. A tantestület már az indulás, kísérlet évében is céltudatosan törekedett a „gyengébb alapokkal” rendelkező tanulók hátrányának leküzdésére, esetenként a szeretet-hiányból is fakadó érzelmi zavarok oldására. A szabadidő kulturált eltöltésének megszervezésével a Szondi utcai „házat” a tanulók második otthonává igyekeztek varázsolni.

1981. október 14. jelentős állomás az iskola életében. A fiatal, kétéves fennállása ellenére is szép eredményeket elért intézmény kilépett eddigi névtelenségéből. A MOM Szakasits Árpád Művelődési Központjában került sor az ünnepélyes iskolai névadó megtartására. Az iskola Rónai Sándor nevét vette fel. Az új művelődési, kulturális kezdeményezések az intézmény életét végigkísérő, színesítő tradíciókat alakítottak ki.

Az iskolai ünnepségek rendhagyó formában történő megrendezése mellett Iskola Múzeum nyílt, melynek színtere a feljárati lépcsőház és a folyosók voltak. A belépő rögtön a Rónai Múzeumba került, így azonnal tudhatta, ki az iskola névadója. Látható volt szobor, zászló, archív fotók sora, kitüntetések stb. – a kor szellemének megfelelően az azonosságkép kialakítását szolgálta. A múzeum további elemei már kevésbé voltak „politikailag” érintettek, így azok nagy része korszerűsítve, felújítva a mai napig megmaradhatott. Ez valódi „kereskedelmi múzeum” igazi „boltos” emlékekkel (piaci mérlegek, üvegek, pénzek…), könyvelési nyilvántartásokkal, századfordulós plakátokkal, képekkel. Értékét emeli, hogy a tanulók gyűjtőmunkája alapozta meg a múzeum anyagát.

1982 februárjában az intézmény vezetése megalapította a „Rónai Sándor-díjat”, ezzel egy újabb tanulókat, tanárokat eredményesebb munkára ösztönző hagyományt indított el. Az alapítással egyidejűleg a vezetés döntött a díj fokozatairól:

• tanulói

• pedagógusi-dolgozói

• „iskolán kívüli”

Döntött továbbá az odaítélés mechanizmusáról, illetve kritériumairól is. Minden tanév végén (a „Rónai-nap” vagy a Pedagógusnap keretében) került sor az ünnepélyes díjátadásra, az arra érdemes – példás magatartású és szorgalmú, eredményes tanulmányi munkát végző, az országos szakmai, illetve kulturális versenyeken helyezéseket elérő vagy a közösségi munkában kiemelkedő teljesítményt nyújtó – diákoknak; az oktató-nevelő munkában jeleskedő tanároknak, illetve a pedagógiai munkát segítő dolgozóknak; az iskoláért, tanulóinkért sokat tevő külső támogatóknak. A „rónais” hagyományok közé tartozott a jelvény, melyen a stilizált Mercurius bot felső harmada látszik, a közösséghez való tartozást fejezte ki.

A tantestület magyartanárainak kezdeményezésére 1983-tól minden évben megrendezésre került a Rónai Szavalóverseny, ahová az iskolai selejtezőt követően meghívták a hasonló iskolatípusban tanulók versmondóit is. A verseny célja: a költészet iránti érdeklődés felkeltése, szépségeinek megismertetése és megszerettetése; a tanulók önművelésének segítése, általános műveltségük elmélyítése; fellépési, szereplési lehetőség biztosítása, az iskolához való kötődés erősítése. A verseny színvonalának emelése érdekében a zsűribe neves művészeket hívtak meg. Diákoknak, vendégeknek, tanároknak egyaránt nagy élményt jelentett a részvétel, amihez hozzájárult a helyszín varázsa, a könyvtárral összenyitott színházterem.

A szavalóverseny döntősei a két irodalmi színpad egyikének tagjává szegődtek, ahol már igényesebb kulturális és művészi munka résztvevői lehettek Bereznay Istvánné dr. és Pozsgay Györgyi tanárnők vezetése alatt.

Tanulóink eredményesen vettek részt a Péchy Blanka által alapított, Kazinczyról elnevezett „Szép magyar beszéd” versenyen. (Felkészítő munkájáért a magyar munkaközösség is Kazinczy-érmes lett 1982/83-ban).

Az iskola a kultúra fejlesztésében sem rekedt meg saját falai között. Szoros kapcsolatot alakítottak ki a KPVDSZ Eötvös utcai művelődési házával. Ez a Rónai számára az anyagi segítség mellett azt is jelentette, hogy a nagyobb rendezvényekre külső művészeket hívhatott meg, harmadéves tanulói megismerkedhettek a KPVDSZ hatalmas könyvtárával, klubjaival. Az irodalmi színpadok legtehetségesebb fiataljai előtt pedig megnyílt az út a Karinthy-színpad felé. A Rónai Klub az iskola alagsorában (a mai büfé helyén) működött. Tanulók, tanárok egyaránt igénybe vették. Fejlett klubélet bontakozott ki.

A „Diákélet” című iskolaújság – jó szolgálatot tett a tanórán kívüli művelődési, kulturális, szórakozási lehetőségek propagálásában; rendszeresen foglalkozott az iskola életével kapcsolatos kérdésekkel, történésekkel; műfordításokat, a tanulók saját verseit és számos érdekes, színes, hasznos információt közölt. A szakmai és kulturális versenyek helyezettjeivel interjút készítettek a szerkesztők, a diáksport eseményeiről, a született eredményekről is folyamatosan tudósítottak. Az Iskolarádió is a diákság rendelkezésére állt.

A tradíciók sorában meg kell említeni az 1983 óta minden nyáron megrendezésre kerülő Rónai Tábort. A speciális nomád életmódot és a demokratikus közösségi életet „próbáló” nyári táborozás közösségformáló ereje vitathatatlan. A kirándulások, túrák, közös játékok, az esti tábortűz megnyitja a gyerekeket és közel hozza őket egymáshoz, tanáraikhoz. A rónai táborosok közössége év közben is együtt kirándult és „bulizott” a klubban. Kötődésüket jól érzékelteti, hogy a már több éve végzettek is visszajárnak segíteni az előkészítésben és természetesen táborozni.

A rendszerváltást követő gazdasági-társadalmi változások hatására felerősödött a társadalomban – a már korábban is érzékelhető – értékválság. A múlt értékei megkérdőjeleződtek; az új értékrend kialakítása időt igénylő folyamat. Az oktatási intézmények vezetése számára kiemelt jelentőségű, halaszthatatlan feladat az intézmény oktatási-nevelési célrendszerének meghatározása – összhangban a társadalmi, gazdasági, oktatási követelményekkel –, a megfelelő képzési struktúra kialakítása.

A fentiek meghatározzák az iskola arculatát. Az új arculat kialakítása új szemléletet, tartalmi és formai változásokat követel. Ezen változások része a névváltoztatás is. Rónai Sándor kevésbé lehetett példakép az ifjúság számára. Az iskola vezetése a tantestülettel egyetértésben bölcsen döntött.

A rendszerváltás iskolánk számára is gyökeresen új helyzetet teremtett. A gazdasági szerkezetváltás, illetve a privatizáció során a szakmunkásképzést eddig anyagilag is támogató, tanulóinkat boltjaikban oktató és alkalmazó kereskedelmi nagyvállalatok szűntek meg, helyükbe a külföldi befektetők által felvásárolt és racionalizált, valamint a hazai magánvállalkozók által alapított kereskedelmi egységek léptek, amelyek már sokkal kisebb tanulói létszámot igényeltek.

A gyakorlati munkahelyek számának csökkenése mellett egyre kevesebb lett az oktatói kabinet is, a szakmai tananyagtartalom elavult. Tanáraink a napi szakirodalom tanulmányozása mellett rendszeresen továbbképzésben vettek részt. Legtöbb tanulónk a CBA-ÜZLETLÁNC boltjaiban (magánvállalkozók részvénytársasága) nyert elhelyezést, de sokan gyakorolnak, illetve dolgoznak külföldi tulajdonban lévő üzletekben is (pl.: BON-BON HEMINGWAY, ROTSCHILD, CSEMEGE JULIUS MEINL RT., PLUS ÉLELMISZER DISZKONT KFT., KAISER’S, SPAR MAGYARORSZÁG KFT.)

Ezek az üzletek, modern technikai berendezésekkel felszerelt bevásárló centrumok – megújult szakképzést igényelnek. Az új igényeknek 1989-től Tarné Szép Terézia igazgató irányításával egy új összetételű és szemléletű iskolavezetés igyekezett megfelelni. Fejlesztési elképzeléseik a társadalmi-gazdasági és oktatáspolitikai változásokkal összhangban alakultak.

Létre kellett hozni egy olyan új képzési formát, amely a szorgalmi idő alatt kevesebb gyakorlati foglalkozást igényel, jobban megfelel a szakoktatás iránt támasztott új társadalmi, szülői elvárásoknak, egyben kiindulópontjául szolgálhat egy hosszú távú iskolai szerkezetváltásnak.

1990-ben sor került az integrált kereskedelmi szakközépiskola indítására két osztállyal. A kísérlet célszerűségét egyrészt a menet közbeni szelekció lehetősége adta (a tanulók két évig szakközépiskolai alapozó képzésben vettek részt, majd a II. évfolyam végén szakmunkásvizsgát tettek, tanulmányi eredményük alapján képzésüket szakmunkás, illetve a legjobbak szakközépiskolai ágon folytathatták); másrészt lehetővé vált az érettségi megszerzését követően az 5. évfolyamon a technikusképzés bevezetése, amely a korszerű kereskedelmi ismereteken (marketing, reklám, számítógépes könyvelés stb.) túl nyelvi érettségit, illetve nyelvvizsgát is ad.

1991-ben iskolánk kezdeményezésére a Munkaügyi Minisztériummal és az NSZI-vel közösen hozzáláttunk a kereskedelmi szakmunkásképzés korszerűsítéséhez. Ennek eredményeként jött létre iskolánkban az élelmiszer- és vegyiáru-kereskedő szakma. Indításához szükséges tantervek, tankönyvek, gyakorlati képzési modulok kidolgozásában iskolánk szakmai és gyakorlati oktatói vettek részt.

A szakmunkásvizsgák színvonalának emelése céljából – tantestületi döntés alapján – 1991-ben bevezetésre kerültek a szintvizsgák. A mérés eredményeképpen érezhetően javult a szakmunkásvizsgák színvonala. A szakközépiskolai osztályokban miközben szokták a vizsgaszituációt, amellett hogy további tanulásukat is befolyásolják a tanév végi szintvizsgák, tudatos tréninget jelentenek az érettségi, illetve a technikus minősítő vizsgákhoz.

1991-ben iskolánk bekapcsolódott a munkaerőpiaci képzésbe is, saját kidolgozású ABC eladói oktatóprogram alapján. Erre a képzési formára csak a 16. életévüket betöltött tanulók jelentkezhettek és egy év alatt szerezhették meg képesítésüket.

1992-től a még szélesebb körű elhelyezkedést segítve a jobb képességű tanulók a pénztárgép-kezelői képesítést is megszerezhették az iskola saját oktatóprogramja alapján. Az intézmény biztosította számukra a szükséges gyakorlati képzést is.

1995-ben tanulói, illetve szülői kezdeményezésre az iskola vezetése megszervezte és elindította a szakmunkások szakközépiskolája intenzív nappali tagozatát – két éves képzési idővel. Ez az oktatási forma a hároméves szakmunkásképzésben részt vett, szakmunkás bizonyítvánnyal rendelkező tanulók számára biztosított továbbtanulási lehetőséget.

1996-tól a Szakképzési törvény előírásainak megfelelően részt vettünk az OKJ-ban szereplő élelmiszer- és vegyiáru-kereskedő, az ABC-eladó, és a hús- és hentesáru-eladó szakma központi programjának kidolgozásában.

1995-ben – összhangban az intézmény innovációs koncepciójával – sikerrel pályázott iskolánk a PHARE-támogatásra a kereskedelmi-marketing szakmacsoportban.

1996/97 tanévtől két osztály indítására kaptunk lehetőséget (50000 ECU támogatás mellett). Ezzel jelentős fejlesztési programba kerültünk be a számítógéppark terén.

1995-ben egy együttműködési megállapodás alapján, amely a KVIF és iskolánk között jött létre, beindult a négy féléves iskolarendszeren kívüli felsőfokú kereskedelmi menedzserképzés.

1996-ban tantestületünk szakmai tudásának elismeréseképpen a KVIF felkérésére konzorciumi tagként pályáztunk POST SEC 2000 PHARE pályázaton a felsőfokú akkreditált szakképzés meghonosítására.

A főiskola tanáraival közösen kidolgoztuk a Felsőfokú Kereskedelmi Szakmenedzser szakképzés tananyagtartalmát, melynek iskolarendszerű indítására két osztállyal, 1998 őszén került sor. A képzés jelentőségét az adta, hogy a hallgatók a felsőfokú szakmai végzettség megszerzése mellett, a tanult tananyagtartalom 30%-át kreditként magukkal vihették felsőfokú tanulmányaik folytatásakor. A képzés tárgyi feltételeinek megteremtésére OM pályázatán 14 000 000 Ft-ot nyertünk. A korszerű oktatóterem kialakítása az 1999/2000. tanév indítására elkészült.

Ugyancsak 1998 szeptemberében kezdtük az oktatást az informatika és kereskedelmi marketing szakmacsoportban – három osztály indításával (miután lehetőséget kaptunk a világbanki „B” projektbe való bekapcsolódásra).

A 2000/2001-es tanévben elindítottuk a két tannyelvű kereskedelmi marketing képzést. Kifutó képzési formaként a hagyományos szakmunkásképzés mellett megszűnt a beiskolázás a szakmunkások intenzív szakközépiskolájába is. Helyüket a világbanki képzési forma, valamint az iskolarendszerű felnőttképzés vette át. További profilszélesítés szerepel rövid, illetve középtávú céljaink között.

Az új vezetés 1989-től az intézmény új képzési struktúrájának kialakításával egyidejűleg az oktató-nevelőmunka tárgyi feltételeinek javítására, korszerűsítésére is nagy figyelmet fordított. Megkezdte az iskolaépület teljes felújítását, a víz és csatornarendszer, nyílászárók, elektromos hálózat cseréjét, az épület belső tatarozását és átalakítását, térfigyelő kamerarendszer kiépítését. A gyakorlóhelyeket az új magánmunkáltatókkal újjá kellett szervezni; tankabinetet, korszerű számítógépparkot, könyvtár és taneszköz fejlesztést végrehajtani, az idegen nyelv tanítását segítő programok támogatását stb. megoldani. Mára az iskola tárgyi feltételei jónak, korszerűnek mondhatók, csupán több tanteremre lenne szükség.

Az iskola vezetése, elsősorban igazgatója jól menedzseli az intézményt. Személyében és szemléletében szerencsésen ötvöződik a pedagógus, az oktatásirányító és a napjainkban különösen fontos közgazdász gondolkodás. Jól érzékelhető ez a fejlesztéshez szükséges anyagi erőforrások előteremtésénél, illetve azon törekvésén, amelynek lényege az a felismerés, hogy az intézmény képzési szerkezetének tökéletesítése folyamatos kell legyen, hogy megfeleljen a szolgáltató iskola követelményének, továbbá annak belátása, hogy ehhez, illetve az eredményes tevékenységhez szüksége van a jól képzett kollégák, a tantestület támogatására.

1996-ban az eredményes munkát végző tantestületben fogalmazódott meg az igény a még hatékonyabb munka végzése iránt. Ezért bekapcsolódtunk a minőségfejlesztési munkába. Az NSZI által pályázat útján rendelkezésre bocsátott EFQM modell alapján megtanultuk az önértékelési intézmény-minőségbiztosítási technikákat.

1998–99-ben kontrollként elvégeztük az Expanzió Bt-vel a TQM rendszerű értékelést, melynek eredménye garanciát ad az Európai Uniós minőségügyi normák elfogadtatására és bevezetésére.

2000-ben eredményes COM II. minőségfejlesztési program eredményeképpen kiépítésre került az intézmény minőségfejlesztési rendszere. A leszabályozott intézményi folyamatok átfogják a teljes működést.

2001–2002-ben csoportos pályázat keretében segítettük három XVI. kerületi általános iskola COM I. rendszerének kiépítését. Az eddigi tapasztalatok megkönnyítik a 2004-ben kidolgozandó intézményi minőségfejlesztési program elkészítését.